Az ember valahogy mindig megtalálja a hozzá hasonló vonással rendelkező személyeket. (Törvényszerű, hogy ez a megállítás párkapcsolatokra nem igaz.) Valahogy így eshetett meg, hogy a szemtelenség határát súrolva Katával és Petrával úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Faróba és ott töltünk egy laza hétfő-kedd-szerda kombinációt. A lányokkal nem véletlenül hozott minket össze a sors. Mindhárman eltökélten menekülünk a saját nemzetünk által diktál normák elöl. Ez nem egy tipikus Magyar hozzáállás, Petra horvátként van jelen, így a probléma innentől kezdve nemzetközi vizekre hajózott. A kérdés nem volt vitatott, hogy valami jelentős dolog fog történni ezalatt a három nap alatt, csak azt nem tudtuk, hogy A.) túl éljük-e B.) lesznek e ártatlan áldozatai C.) mikor érik be a jelentős élettani hatása a kis kiruccanásunknak.

Valójában minden a megszokott ütemben zajlott. Vadul megfogadtuk, hogy nem lesz pénzszórás, egészségesen étkezünk és igyekszünk offline maradni. Éppen ezért beültünk egy menő étterembe, mert már nem bírtuk a vásárlás utáni szatyrok terhét, hogy lefojtsuk a napunkat egy három fogásos ebéddel. A választásunkat nagyban befolyásolta a free WIFI felirat. Épp bújtuk az étlapot a lugasban, amikor betoppant Ő. Egy megszürkült törölköző pihent a vállán és mégis irigylésre méltó magabiztossággal sétált keresztül a narancsfákkal ékesített étterem teraszán. Levetette a túrahátizsákját és magával szembe helyezte a széken. Mindenki számára figyelemfelkeltő volt. Még hanyag eleganciának sem tudnám nevezni a megjelenését, de a természetessége láng rágyújtotta a kíváncsiságomat.

Mintha már említettem volna, hogy az ember felismeri a hasonló jellemvonással rendelkező személyeket. Itt éltem meg életem egyik leghosszabb 3 perc 42 másodpercét, ez volt az az idő amíg nem szólaltam meg. Hallgattam, ahogy a mellettünk lévő asztalnál a fiú mindig csak azt kérdezi a pincértől: Mit ajánl? Három nagyszerű következtetést szűrtem le beszélgetésükből: 1.) A fiú nem idevaló 2.) Amerikai akcentusa van 3.) A pincér irigylésre méltó önbizalommal kezelte a vendégeket annak tudatában, hogy a folyékony Portugál nyelvtudásáról ő szentül hitte hogy angol volt. Csupán idő és kivitelezés kérdése volt, hogy mikor fogok belemászni egy újabb beszélgetésbe egy idegennel. Az esetek nagy részében igyekszem tiszteletben tartani a körülöttem lévőket, így telefonom segítségével megtudakoltam a velem szembeülő barátaimat, hogy nagyon fognak e utálni, ha belekötök egy idegenbe? Így utólag nem vagyok biztos abban, hogy a lányok vad bíztatását mi vezérelte. A tudat, hogy a srác élete legkellemetlenebb beszélgetésén fog túl esni, vagy ők is annyira kíváncsiak voltak mint én. Mindegy…

Addigra már annyira biztos voltam a dolgomban, hogy még kezdés előtt elmondtam a lányoknak: egy világjáró amerikaival van dolgunk. Ez nem is ritka, de az átlag életkoruk 65 felett van, és megjelenésben sem volt köze hozzájuk -  a jó sztori innentől kezdve biztosított volt.

Nem volt nehéz dolgom, a fiú felettébb nyitott és barátságos volt, én meg több mint egy órája tervezgettem az inzultálást. A “ne haragudj, megkérdezhetem, hogy hova valósi vagy?” minden esetben a legjobb nyitás. Ha ehhez tudunk kölcsönözni egy nagyon komoly arcot, mintha mi lennénk a gyermekkori elfelejtett szomszédja, akkor ha akarja, ha nem, meg fogja mondani. Nem kellett sokáig győzködni, hogy odaüljön hozzánk. A szégyenlős magatartása csak olaj volt a tűzre, hogy rögtön ráhúzzam az összes előítéletet, amit gondolkodás nélkül legyártottunk magunkban. Nem segített a helyzeten, hogy texasi származású volt. Természetesen rögtön jött a Dallas, Jockey, Bobby meg a farm. Vajon milyen az élet az olajfinomítók földjén? Dübörögtek a gondolatok és nem volt bennünk annyi szégyen érzet sem, hogy legalább a nevetést abbahagyjuk. Tudom, most gonosznak tűnők, de igazság szerint szeretem szembe állítani az embereket az általánosításokkal. Ez egy jó lehetőség a beszélgetőpartneremnek, hogy megpróbáljon kitörni és bebizonyítsa magának: ő bizony nem olyan mint az átlag.

A fiú lelkesen mesélt a kalandjairól. Hollandiában jár egyetemre, mérnöknek tanul. Amikor nem kell bejárnia, akkor járja a világot. Portugáliában egy farmon dolgozott szállasért és élelemért. Európa összes nagy városában megfordult már, vagy épp oda tart. A helyszínek kevésbé hagytak bennem olyan mély nyomot, mintsem a bátorsága, és immáron már csak egy kérdés ütött szöget a fejemben – Miért menekül valaki az Amerikai álomból?

Ez az ideal kép leginkább a középiskolás éveket érinteni. Felnőtt amerikai színészek festenek képet egy számunkra szabados oktatási rendszerről, nekünk, (kelet) európaiaknak. Filmek tömkelege mutatja be a kocsival suliba járó tiniket, akik várják a levelet az egyetemről, hogy felvételt nyertek. A szünetben könyvekkel sétálnak A-ból B-be és mindenkinek saját kis öltözőszekrénye van. Aztán ugye ott van a férj/feleség, kertesház, fajtiszta kutya, a kombi Volvo, meg a jótanuló gyerekek. A lehetőségek földje – mondják a nagyok – és már teszik is a polírozott cseresznyét a tejszínhab tetejére. Hogy mi van a nagy fehér kupac alatt, azt mi már nem látjuk. De ne hibáztassuk őket, minden nemzetnek meg van a maga kreálmánya. Ha lenne Hollywoodunk, a mi cukormázas illúziógyárunk is dübörögne. De nincs, így veszettül kapaszkodhatunk egy másik nemzet agymosásába miközben a vállunkon a sajátunk elvárásait cipeljük.

Csupán fél órába tellett hogy belássam, Az Amerkai Álom nevetséges hogy mennyire másképp hangzik – immáron nekem - 31 évesen. Már nem azt látom benne azt, amit a 15 éves koromban, sokkal inkább a rendszer áldozatát véltem felfedezni a srácban. A redszer, amit mi ácsingózva figyeltünk a kis lakótelepről, ő meg menekült belőle. Nem sok olyan amerikaival találkoztam életemben, aki a társadalmi rendszerüket csapdaként látja. De ő észrevette, és egy európai parlementi politikust megszégyenítő módon döntötte romba a kilencvenes évek mozifilmjei által feléptett stabil imázst. Nem várt fordulat volt, de egyértelmű, hogy minden ország rendszere logikusan nézve egy röghöz kötést testesít meg.

Az amerikai társadalmi elvárás inkább a fogyasztásra alapszik. Kezdődik a diákhitellel, aztán a hitelkártyák, autóhitel, jelzáloghitel… Szembe állítva a magyarral, élesen kirajzolódik, hogy a miénk inkább a szociális nézetekre alapul. Mindkettőben egy komolyabb tradicionális vonulat figyelhető meg. A jó hír, hogy a világ minden táján szemebe jönnek velem azok az emberek, akik meggyőznek, hogy az ébredés korát éljük. Kevesen vagyunk és szélmalom harcot vívunk, de a stabilitás titka abban rejlik, hogy önmagunkért tesszük.

Az étteremben az asztaltársaságomat egy amerikai, egy magyar és egy horvát alkotta. Ketten Dublinból a harmadik meg Hollandiaból jött. Mindhárman boldogok voltak. Ott, Portugáliában, ami egy hirtelen felindulásból elkövetett döntés következménye volt. Sok év távlatában mondhatom, hogy hamar megtanultam, a határon túli életem során: kevés dolog hozza össze úgy az embereket, (függetlenül nemzettől és nyelvtől) mint a tudat, hogy nem akarnak beilleszkedni a saját társadalmuk szerinti elvárásokba.

Az utazásban mindig ott lesz a kockázat, hogy valami olyasmit fedezünk fel, amire nem számítottunk. Nem egy új kontinensre gondolok, hanem leginkább önmagunkra. Jobbik esetben minden ilyen kaland közepette lesz egy olyan pont, amikor elég távol kerülünk a saját kis világunktól ami tele van a saját kis problémáinkkal. Ez lesz az a pillanat, amikor újra magunka válunk, amikor elfelejtjük egy percre azokat a hatalmas falakat amiket magunk köré húztuk, amikor képesek leszünk ledönteni azokat a korlátokat amikkel próbáljuk kontrolálni életünk minden egyes óráját.

A reálitás szubjektív. A határait emberek, országok, kultúra és szokások alkotják. Azok az emberek akik többet látnak ezekből, sokkal rugalmasabban tudják kezelni a változást és az erre adott reakciójukat is. Mondhatnánk azt, hogy csak jókor voltam jó helyen de szentül hiszem, hogy a hasonló tulajdonsággal rendelkező emberek mindig megtalálják egymást.